Szuhanics Albert: OTT ÉL ÉDESANYÁNK

Az édesanyának dédelgető keze

gyermekét simítja, féltőn csillog szeme.

Sóhajtva becézi: "Te ne félj, csillagom,

én szívből szeretlek, vigyázok rád nagyon!"

Szorgos anyai kéz, mindig talál munkát,

csak hogy a szükséget fiai ne tudják.

Konyhának tündére, ő a nagy varázsló.

"Mit főzzek ebédre?" - legszebb e varázsszó!

Ezer mesét mesél édes anyanyelvén,

viselkedni tanít: "Mindent maga helyén!"

Szíve dobbanása kislánya, nagy fia,

mindig csak azt nézi, mit kéne adnia.

Ha kiszáll fészkéből a felnőtt gyermeke,

minden percben várja: "Jönnie kellene!"

Legjobb barátnője a kis unokának,

huncut játszótársát "Jaj ne érje bánat!"

Lányának, fiának csak kedvét keresi,

"Fázik az unokám!" - sálat köt őneki.

És hogyha sokáig betegség kerülte,

mégis kora miatt egyszer legyengülne

Panasz nem hagyja el a mosolygó ajkát,

dédunoka vár most dédikét és dajkát...

Könnyezve sóhajtja, tudván hogy itt a vég; -

"Csak a gyermekeim láthatnám újra még!"

Áldott anyai kéz simogat még egyszer,

könnyei közt nevet, becéző szemekkel.

Küzdve kikíséri szeretett családját,

csöndes imát mormol, s eloltja a lámpát...

Ez sok anya sorsa, s ha elmentek régen,

mosolyuk ott ragyog fenn a kéklő égen.

Fénnyel simogatnak, mint sugárzó kezek,

ott él édesanyánk, s örök a szeretet!