Helen Bereg: Szeretlek, mint . . .

Szeretlek, mint . . .
S itt megállt kezemben a toll.
Nem találtam megfelelő hasonlatot,
Mert ahogy szeretlek, semmihez nem hasonlítható.

Szeretlek, mint . . .
Kezdtem újra, a szavakat ízlelgetvén.
Már itt van, itt lebeg nyelvem hegyén,
De elakad a toll, nem írja, mit szívemben érzek én.

Szeretlek, mint . . .
S most felszakad lelkemből az összes kép.
Szerelmünk tollamból életre kél.
Papírra borzongó selymes folyamot igéz.

Szeretlek,
Mint szellő simogatását,
Mint hűs patak vizét,
Mint tavaszi nap sugarát.
Lelkem veled kel, veled köszönti az éjt.

Szeretlek,
Mint csobogó hárfadallamot,
Mint tenger hófehér tajtékát,
Mint ajkon libbenő mosolyt.
Szerelmem szerelmed öleli át.

Szeretlek,
Mint porban eső koppanását,
Mint számban olvadó méz ízét,
Mint frissen meszelt fal illatát.
Létem lelked követi, amíg él.

Szeretlek, mint . . .
Még írnám, de elolvastam, mit tollam vetít elém,
S megborzongtam: Ó Istenem, mily hamis az egész!
Tényleg nem adják vissza a leírt mondatok,
Mit egyetlen ölelésben, szemem csillanásában,
Ajkam puhán suhanó játékában elmondhatok.

Pák Diána: SZERETLEK

Szeretlek. És már rég nem érdekel miért.

Nehéz még kimondani, ezért írom le,

Hogy úgy lüktetsz bennem, mint az adrenalin,

Mi felszabadul a megfáradt erekbe

Neked nem kell színes cécó, mély vallomás,

Hiszen lélek vagy a lelkemben, a részem.

Elég ha megpihensz bennem egy kicsit,

Hogy mi ketten teljessé váljunk egészen

„Nincs szebb tartalma életünknek,
Mint megszépíteni azok életét,
Akiket szeretünk.”

Most lassan aláhull a bíbor alkonyat,
egy percre visszanéz, majd búcsút int a nap.
Egy hosszú pillanatra csend lesz, s áll a lég,
mintha minden élő csodára várna még,
hisz oly varázsos minden - hátha így marad
oly hamar sötétség reánk nem szakad -
de lassan, tétován fölkel a gyönge szél
vigasztalva suttog - szép estét ígér"